Atilla a világ megváltója

Atilla Király Birodalma

Évszázadok óta egy gyékényen árul a mindenkori magyar kultúrpolitika és a történetírás is. Az ő szintjükön Atillához a magyar népnek semmi köze, csupán a sikereit irigyeltük meg, s akarjuk a magunkénak tudni, mondják. Pedig egy igazán jól elkészített filmmel például sokat tehetnénk múltunk tisztázásáért. De ez csak a mi érdekünk, akik ezért tehetnének is, a fülük botját sem mozdítják. Pedig nem volt ez így mindig. Atilla csak néhány száz éve ilyen mostohagyermek saját hazájában. Zrínyi Miklóst idézem, az Atilla című verséből vett részlettel: „Vagyok magyarnak legelső királya,/Utolsó világrészrül én kihozója!/Én lehetek tehát magyarnak példája,/ Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.”

1864-ben írta Atilláról Amadee Thierry francia történész, aki a mai napig a legnagyobb Atilla kutatónak számít: „Atilla-, Árpád- és Szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is. Atilla szellem bolyong e hőskölteményi trilógia fölött. Uralkodik rajta, s betölti azt nyílt vagy titkos közbejövetelével. Mint a magyar nemzet elválaszthatatlan védura, nem marad idején attól létének egy fejleményében sem. Midőn a nemzet változik, ő is vele változik, átalakul vele együtt, s mindebben az övé a főszerep.”

S egy mai méltatás, a szintén francia Eric Deschodttól: Atilla, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A IV. század végén, Ázsiából Európába érkező lovas kultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népeket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”

Atilla képe megjelenik az 1358-ban, Nagy Lajos király megbízásából elkészült Képes Krónikában is. Nem harcosként, hanem bölcs uralkodóként lép elénk. A magyar hagyomány ezt az Atilla képet fontosnak tartja tovább örökíteni, jó uralkodóként jeleskedő királyként mutatja be őt. Tehát fontos tudni, Atillát királynak, a magyarok királyának írják le. Az ő vezetésével a Kárpát-Hazába beérkezett nép cselekedetét, amely időszak alatt ő a magyarok királya, „primus ingessusnak”, eső bejövetelnek nevezik krónikáink. A második bejövetelt, amely Álmossal indulva Árpáddal koronáztatott meg, második bejövetelnek, azaz „secundus ingressusnak” nevezik ugyanitt.

Atilla a Képes Krónikában

A „Krónika a magyarok tetteiről” vagy másképpen a „Bécsi Képes krónika” (1358) latin nyelvű magyar krónika írója Kálti Márk. Az ő művéből idézek: „Akkor egy lélekkel, egy akarattal mind a kapitányok kivonultak Szittyaországból, benyomultak a besenyők, fehér kunok, majd a szuzdaliak, ruténok és a fekete kunok földjére. Továbbhaladva, eljutottak egészen a Tiszáig; körülnéztek ezen a tájon, s egy szívvel azt határozta az egész gyülekezet, hogy feleségeikkel, barmaikkal nem vonulnak tovább”.

„Úr megtestesülése utáni négyszázegyedik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok, a rómaiak szokása szerint, egyetértő akarattal királyul emelték maguk fölé Atillát, Bendegúz fiát, aki előbb a kapitányok közé tartozott; ő pedig öccsét, Budát rendelte fejedelemmé és bíróvá a Tisza folyótól a Donig; magát a magyarok királyának, a földkerekség rémének, Isten ostorának neveztette: Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája…”

Majd később: „Úr megtestesülésétől számított hatszáz hetvenhetedik évben, száznégyes esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantin császár és Zakariás pápa idejében – mint az meg van írva a rómaiak krónikájában – a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból, ilyeténképpen.” (…) „Csaba Attila törvényes fia volt, Honorius görög császár leányától; az ő fiait Edöménnek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben tértek vissza Pannóniába, Edömén atyjának és anyjának nagyszámú atyafiságával jött el, mert anyja khvarezmi származású volt.” Az első bejövetel éppúgy a magyarokra vonatkozik, mint a második s ilyen módon Atilla természetesen a magyarok királyaként szerepel.

Atilla a Thúróczi Krónikában

Van egy kép Atilláról az 1480-as években megjelent Thúróczi Krónikában, amely azt a képet örökíti tovább, amely a bölcs, idős uralkodót állítja elénk. A jobb kezében kard, a bal kezében, lándzsa végen a Turul madaras zászló látható. Itt ugyanaz az alak jelenik meg, amely már a Képes Krónikában is elénk tárult. Ennek a szakállas öregúrnak meglesz aztán a folytatása, érdekes módon azonban nem Szent Lászlóban, akiben egyébként a harcos Atilla tettei majd folytatódnak, hanem Szent Istvánban. Ez a szakállas, bölcs, idős uralkodó Szent István számára szolgálja majd az előképet a hazai hagyományokban.

A mai kor szégyenkezhet a további felsorolásokon is, hiszen Atilla alakját megfestette az 1848-49-es szabadságharc legendás alkotója, Than Mór is, 1870-ben, Atilla lakomája címmel. Ez a kép, amely a mai napig a legismertebb Atilla megfogalmazás, a fiatalkorában mutatja be a királyt. Egy hatalmas méretű pannóról, táblaképről, táblafestményről van szó. A hiteles mű Priszkosz rétor korabeli beszámolója alapján készült. (Priszkosz rétor 410-420 között született és 472 után halt meg. Keletrómai- bizánci- diplomata, történetíró volt. 448-449 körül járt Atilla udvarában, amiről, más egyebekkel együtt, nyolc kötetes művében számolt be, amit a követjárás után 23 évvel fejezett be.) A tudós diplomata nagyon egyszerű, nem külsőségekben, hanem emberi megjelenésével és sugárzó egyszerűségként ható személyként írja le Atillát, s ezt próbálja a festészet eszközeivel megjeleníteni Than Mór. A képen, jelenetbe ágyazva szerepel Atilla. Jobb kezével kedvenc gyermekét, Csabát öleli át, két oldalán, részben az énekmondók, akik a király hőstetteit énekelik meg, részben az idős harcosok láthatók, akik már nosztalgiával, illetve szomorkodva, hogy már maguk nem vehetnek részt ebben a harcban, veszik körül Atillát, és élik át a történéseket. Ez azonban nemcsak a magyar krónikákban szerepel így, a hozzánk képest baráti vagy ellenséges népek hagyománya is egyformán magyar királynak írja le Atillát. Még azok is, akik gúnyolódva vagy éppen dühöngve írnak róla.

Az eddigi pozitív kép után következzék a torz Atilla kép. Amadee Thierry hangsúlyozza, hogy amelyik egyértelműen negatív szereplőként állítja be Atillát, kifejezetten a latin nyelvterületre jellemző. Már a germán nyelvterületen élesen kettéválik ez a kép. Van egy jóságos uralkodó, viszont létezik az északi germán népeknél egy rendkívül torz, egy vérengző Atilla kép. Atlinak nevezik őt, s az Edda-dalokban fogalmazódik meg. Két ilyen dal is ránk maradt. Ám a germán hagyományok alapvetően szimpatikusnak rajzolják meg Atillát. Az őt rossz színben bemutató északi énekek kivételesnek számítanak a germán nyelvterületen. A latin nyelvterületen- a későbbi olasz és francia részről van szó- kifejezetten negatív szereplő Atilla. Olyannyira, hogyha ma Olasz-, vagy Franciaországban fölveti az ember Atilla nevét, nem is kell semmi mást hozzáfűzni, már villámlanak a tekintetek. A legcsiszoltabb modorúak is gyűlölettel nyilatkoznak meg róla. Tudósi berkekben is így reagálnak erre a névre. Fenekedő gyűlölet veszi körbe ezen a területen Atillát, mintha ma is itt élne közöttünk és közvetlenül lehetne őt gyűlölni. Atilláról hiába mondjuk, hogy már 453 óta, tehát 1560 esztendeje meghalt, már a neve emlegetése is szorongást vált ki mindazokban, ezek persze lehetnek magyarok is, akiknek nem tiszta vele kapcsolatban a lelkiismeretük. Egyértelműen erről van szó.

  • Egy ostorozó, számon kérő jellegű történelmi személyről van ugyanis szó, aki kifejezetten azért küldetett a világra, hogy megkérdezze tőlünk, rendben van-e a lelkiismeretünk. Amikor a világban, a vezetők szintjén, nagyon nagy területeken nincs rendben a lelkiismeret, akkor a visszavágás büntető hadjárata sorozatban kel életre. De ennek így kell történnie, hiszen másképpen nem tudjuk a világot a bűntől, a szennytől megtisztítani. Amikor mi Atillát ébresztgetjük, abban van egy alig titkolt vágy és remény is, hogy eljött az ő ideje. Éppen elég mocskot hordott össze a világ, gátlástalan hazudozással, amelyekről azt hisszük, hogy föl lehet rá építeni az újabb évszázadokat. Nem, nem lehet! Érezni lehet, a levegőben van, hogy eljött Atilla ideje. A tisztulás és a tisztánlátás ideje.

Vegyünk egy példát. 1990 tájékán az addigi Magyar Néphadsereget átnevezték Magyar Honvédségre. Addig szeptember 29-én volt a néphadsereg napja, amit most, az új név hatására, áttettek május 21-re. Amikor a Rákosi-rezsimben a Néphadsereg Napját megállapították, nem tudták, hogy szeptember 29-e nemcsak a pákozdi csata emlékdátuma, hanem Szent Mihály napja is. Szent Mihály pedig az égi seregek vezére. Ez alatt az idő alatt tehát Magyarországot Szent Mihály védte, a néphadsereg egyébként erre teljességgel képtelen lett volna. Amikor május 21-re került a Magyar Honvédség Napja, egészen biztosan nem tudták, hogy ez a nap, azon túl, hogy 1849. május 21-én szabadult fel Buda az osztrák császári megszállás alól, a honvédseregek ekkor vették be Buda várát, nem tudták, hogy ez ugyanakkor Atilla napja is. Nem tudták, mert ez a nap a naptárban el van rejtve. Csak ha az ember alaposan tanulmányozza, akkor döbben rá, hogy egy ilyen szentje is van a római katolikus egyháznak. Szent Ethelbert a neve, s már az 1900-as évek elején, a hivatalos naptárban ott szerepelt zárójelben, hogy Ethele. Ez volt eredetileg Atilla napja. Valami úgy dolgozik a mi történelmünkben, olyan láthatatlanul és észrevehetetlenül, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben azt kérdezi, ennyire egyszerre jelentkezhetnek a véletlenek? Hogy amikor az égi seregek vezére, Szent Mihály már megtette a kötelességét, tehát túléltük azt a borzalmas sorozatot, amikor egyáltalán nem volt garancia arra, hogy maga a nemzet egyáltalán megmaradhat, akkor elkövetkezett Atilla ideje. 1990 óta Atilla oltalmában a Magyar Honvédség és hazánk is.

Van persze pozitív Atilla kép a latin nyelvterületen is. Ez a kép a XVII-XVIII. század fordulóján született Itáliában, az 1600-a évek vége, az 1700-as évek eleje időszakában. Itt nem pusztán barbár, romboló, tömeggyilkosként, városok feldúlójaként szerepel Atilla, hanem szeretni való alkotóként is. Az őt ábrázoló kép melletti szöveg a következő: „Aquileia lerombolója, de Udine felépítője.” Udine városa tehát a mai napig alapítójaként tiszteli Atillát. Amadee Thierry egy sereg más helyet is említ, ahol az 1800-as évek második felétől a mai napig tart Atilla tisztelete. Lengyel Dénes Régi magyar mondák című könyvében (29. o.) így ír a város alapításáról: hosszú ostrom miatt Atillának téli szállásra is szüksége volt, ezért elhatározta, hogy Aquiléia közelében erősséget építtet. Csakhogy ott sík volt a föld, sehol dombot nem talált. Ezért Attila hegyet teremtett: a katonák sisakjában és pajzsán földet hordatott, úgyhogy három nap alatt – mintha varázsszóra történt volna – állott a hegy. Arra a hegyre építtette Atilla azt a várost, amelyet ma is Udinénak hívnak. Jól tudja ezt Udine egész népe, s a város négyszögű tornyát most is így mutogatja a bámuló idegennek: „Ihol Atilla tornya!” Mutatják azt is, hol állt a trónszéke, hol volt a palotája.

Térjünk vissza a gyűlölködőkhöz, a torz képhez, amely gyűlöletet gerjeszt a mai napig. Paolo Giovio, híres humanista Atillát ábrázoló képéről van szó. Ránk maradt, számtalan másolata is van. Ezen az 1585-ben megjelent képen bemutatják a világ számára a bakszarvú, kecskeszakállas, kutyafejű Atillát. Ezzel a képpel ijesztgetik a mai napig a csecsemőket olasz és francia földön. Vagy itt van a híres német filmrendező, Fritz Lang 1924-ben készült némafilmje, amit a német Nibelung-énekből készített. Ebben Atillát fél állati lénynek ábrázolják. A mai napig ez a kép befolyásolja az egész nyugati világ véleményalkotását, amelyben benne van az Óceánon túli terület, sőt Ausztrália is. Ennek a világnak ilyen az Atilla képe. Az első világháborúban az Amerikai Egyesült Államokban az Atilla hunjai kifejezés nem is a magyarokra vonatkozott. Ebből az időből ismert egy amerikai háborús plakát, amely közvélemény formáló szándékkal született meg, s amelyen a felirat a következő: Halt the Hun! Állj, hun! Ezen a plakáton a hun kifejezés a Német Birodalomra vonatkozik és a német hadseregre. A Vilmos császár korabeli német hadsereg csúcsos rohamsisakja látható az amerikaiak által megzabolázott hun harcos fején. És ez a kép, ezekben az emberekben, a mai napig él. Az amerikaiak, illetve II. világháborús szövetségesek örökölték ezt az első világháborús antant hatalmaktól vett hun képet és még a II. világháborúban Hitlert is hunnak, Atilla utódaként becsmérelték. Így próbálták- visszamenőleg- hitelteleníteni Atillát.

Atilla – Esterházy kastély

Térjünk ismét haza, Atilla kép után kutatva. Az 1600-as évek vége, az 1700-as évek eleje, amikor felépítik a kismartoni (ma Eisenstadt) kastélyt Eszterházyék. A homlokzatot királyok képei díszítik, köztük található Atilláé is. Páratlan mű, előzmény nélküli a művészet eme ágában. Atillát megmintázva egy fiatal, tettre kész, rendkívüli lelki erővel bíró alak áll előttünk. Rejtélyes nézésű, megbabonázó, kifejezetten sugárzó, rabul ejtő. Külön érdemes megfigyelnünk a domborművön szereplő Atilla fejdíszét. Ez nem szokványos korona, de nem is szokványos harci sisak. Bármelyik korban is örökítették meg, jelenítették meg Atillát, úgy látszik, az alkotók nagyon is tudták, hogy mit is kell tisztelni Atillában. Ugyanis itt a művész által megalkotott fejvédő sisaknak indul, de aztán túlburjánzik rajta, felfelé – és oldalirányban az, amit első olvasásra strucctollnak nézünk, vagy növényi mintának, ami mindenképpen a szellemiség eleven kiáradásának képjele. A barokk időszaka, egyértelmű ez a kép-jel használat. Ez tehát azt jelenti, amikor Atilla elindul a pályáján, valóban harcosi küldetést kap a környezetétől. A fejfedő mindig a készen kapott szellemi javak összességét jelöli. Tehát, mire hívja őt a saját környezete? Arra, hogy harcban legyen legyőzhetetlen. De az ő valódi küldetése túlnő ezen. És ami ezen túlnő, az már az ő saját szellemi kisugárzása. Azt nem a környezetétől kapja. Ez hatalmasan túlnő ezen a hadi erény foglalaton, amit a sisak fogalmaz meg, és pontosan ebben rejlik az atillai küldetés lényege. Az 1600-as évek elejének, az 1700-as évek elejének embere segélykéréssel fordul Atillához. Nincs remény, a reménytelenség az úr akkor is, s aztán az 1945 és 1990 között élő magyarságnak is ez az érzés jut. 1686 előtt mindenki úgy vélte, a törökök örökre itt maradnak. 1970-ben sem hitték az emberek, hogy az akkori kor „törökjei„ is elmennek egyszer. Már az öröklakásokat is megvásárolták az akkor ideiglenesen nálunk tartózkodók. 1664-ben Nádasdy Ferenc kiadja a Mauzóleum című metszetgyűjteményét, ahol, akárcsak az Eszterházyak Kismartonban, ő is összegyűjti a királyokat. Kényszerűségből természetesen a Habsburgokat is, egészen az ő koráig. Ez a képgyűjtemény tartalmazta az Atilla képet is, amit az akkori emberek szentképként tiszteltek. Nem volt rajta szabad semmit sem változtatni. A képen, a név nélküli szerző Atilla lába alá rajzolja a vésetet, a következő szöveggel: „Atilla a magyar népek 6. vezére és első királya.” Ebből is látható, hogy az 1600-as évek második felében semmi kétsége nincs a magyar arisztokráciának, a magyar társadalom legmagasabb rétegének, hiszen a metszetgyűjtemény nekik készült, hogy Atilla a magyarok királya. Azt is tudják, hogyha a hunokhoz viszonyítjuk őt, ott a hatodik, de csak vezér, ám a magyaroknak nem Szent István, hanem Atilla az első királyuk.

Ebben az időszakban kezdték el azt a koncepciót hirdetni, aminek alapján később, több évszázad múltával, Trianon bekövetkezett a magyarság számára. Ez a sötét szemfényvesztés az 1600-as évek elejére nyúlik vissza. Ott is a Mauzóleumban szereplő Atilla képet használják. Itt is megjelenik a Turul, Atilla koronájából száll ki, ez tehát koronája tartalma. Szellemi tevékenységének legmagasabb szintű megnyilvánulása maga a Turul. Géza fejedelemig a Turul volt Magyarország címere.

Atilla, bárhogy szerették volna titkolni, a népművészetben is helyet kapott. Pedig hangoztatták is, ha nincs a népművészetben jelen az alakja, akkor nem is létezik a nép körében. Az 1800-as évek második felében született meg a bizonyító erejű Dunántúli Pásztorbot. Ez a fafaragásos népi alkotás a szellemi élet csúcsa. A bot tetején megjelenik az Atilla név (így faragták a botra), a zászlón. A bot szárán 3 emberi alak foglal helyet: középen Atilla, legfölül Szent Mihály arkangyal és legalul pedig a vadász. Vajon honnan tudhatta a pásztor, az 1800-as évek végén, hogy az 1900-as évek közepén Szent Mihály és Atilla, egymást váltva a történelemben, Magyarországot fogják majd védelmezni? Atilláról szólva, meg kell említeni, hogy közötte és a népe között nem volt demokratikus kapcsolat., azért mert az ő uralkodói formája a hierarchia. A hierarchia szó jelentése pedig nem más, mint a Szent Rend, a Szent Uralom. Azaz, a hierarchiában mindenki a helyére kerül, nincs egyenlőség. Szerencsére. A hierarchikus rendszerben ugyanúgy működik a jó kicsiben, mint nagyban, vagy a még nagyobban. A vadász jelenléte a pásztorboton szintén a hierarchia meglétét hirdeti, ugyanis nem a vad gondoskodik a vadászról, hanem, a vadász a vadról..

Atillának két állandó jelzője van. Az egyik a „Malleus Orbis”, A Világ pörölye. Turóczi krónikája szerint Atilla gyakran mondotta: „Stella cadit, tellus tremit, en ego malleus orbis”, ami Arany János mesteri fordításában így hangzik, s ez olvasható az 1863-ban született Buda halálában: „Csillag esik, föld reng, jött éve csodáknak, ihol én Ihol én pörölye világnak.” A pöröly (pőröly) szó buzogány, fokos, kalapács, bunkó. Fegyver is, eszköz is, kalapács is. A másik ismertetője Atillának a „Flagellum Dei”, azaz, az Isten Ostora. Ha az ostort és a bunkót eggyé gyúrjuk, jogar lesz belőle. A magyar koronázási ékszerek közé tartozó jogar, ahol a bunkó a buzogányformát és a róla lecsüngő arany gömböcskék az ostort jelenítik meg. Az atillai tulajdonságok a jogarban rejtőznek. Mint „Malleus Orbis és Flagellum Dei”. Révai Péter koronaőr szerint is Atilla jelen volt a Szent Koronán is, ahol Dukasz Mihály helyett a Szűzanya volt akkor még látható. Alatta pedig Atilla és Buda képe szerepelt. Atilla keresztény császárként is szerepel. A két világháború között pedig volt olyan unitárius folyóirat, amelyet ki is nyomtattak, s amelyben az szerepelt, hogy „Atilla a mi egyetlen szentünk.” Az unitáriusok az ősvallás folytatóiként határozzák meg magukat. Ez is hivatalos vélemény volt részükről a két világháború között, s ennek az egyháznak egyetlen szentje volt, Atilla.

Összefoglalva: Három mitikus királyság van a mitikus magyar történelemben. Nimród a világ első királya, minden magyarnak szent őse, Hunor és Magyar apja. Minden krónikában szerepel a következő állítás: „Hunok, vagyis a magyarok.” Ugyanarról a népről van tehát szó, és a kérdést nem a szerint kell feltenni, a hunok vagy a magyarok jöttek-e először be a Kárpát-medencébe, hanem észre kell venni, hogy egyfajta küldetésrendszer váltja egymást, akár a nappalt az éjszaka, az alvást az ébrenlét, s ez a kettő a lehető legszorosabban tartozik egymáshoz. A magyarság első királya tehát minden magyar krónikában az emberiség történelmének legelső királya. Nimród elsőségének bibliai előzménye van, de nincs is olyan keleti, közel-keleti nép, amely ezt a hagyományt – bibliai ismeretektől függetlenül – ne tartaná számon. Ha a Tigris és Eufrátesz közötti ókori rommezőről kérdezik, a beduintól az iraki partizánig mindenki rávágja, hogy Nimród öröksége. A világ első királya után krónikáink a magyarság első királyával foglalkoznak, s e királyt egyöntetűen Atillának nevezik. Atilla címe a következő volt – és ezt az egész világon mindenhol tudták: „Atilla, Isten kegyelméből Bendegúz fia”, magyarul ez azt jelenti: „Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére”. Azaz, a magyarság a Kárpát-hazát nem Árpád, hanem Atilla örökén tartja számon, s ezt az örökséget Árpád vezér újra valóra tudta váltani. Tehát nem 677-hez, a második honfoglalás idejéhez, nem is 896-hoz, amikor a honfoglalással megint visszajövetel történt, hanem Jézus születésének idejéhez köthető a magyarság kárpát-medencei jelenléte. Itt válik izgalmassá, hogy mit neveznek krónikáink „első bejövetelnek” (a „honfoglalás” szó sehol sem fordul elő, mindig „visszajövetelről” beszélnek!). Az „ingressus” nem honfoglalást, hanem bejövetelt, visszajövetelt jelent, és ha Atilla révén már bejövetelről beszélünk, feltevődik a kérdés, a magyar múltat kinek a személyével lehet elindítani? Itt csatlakozhatunk vissza Nimród személyéhez.

Atilla címéhez a Bendegúz fián kívül hozzáteszik azt is, hogy „Nagy Nimród unokája.” Atilla tehát nimródi küldetéssel lép fel, és itt egy királyság eszmetörténetét kell üdvtörténeti szinten foganatosítani. Fontos megjegyezni, hogy a szír őskereszténység szent könyvében az szerepel, hogy a három napkeleti bölcs Nimród kinyilatkoztatásában nézett utána a világ megváltója születési helyének. (Szíriában már az első apostoli nekilódulások után őshonos volt a kereszténység – így valószínűleg többet tudnak a dologról, mint például Rómában.) Atilla pedig Nimród unokája. Utána Csaba királyfin kívül csak vezérek és fejedelmek jelennek meg egészen Istvánig, a magyarok első királyáig. A Szent István-i fordulatot nem Gézából és Koppányból kell kicsiholnunk, ők ugyanis vezérek és fejedelmek, István viszont király, mint előtte Atilla. A keresztény krónikás ugyanúgy a magyarok első királyának nevezi mindkettőt. Erről tehát mindenhol tudnak a világban, a mi „rendszerváltóink” is birtokában vannak ezeknek az ismereteknek. Ők azonban hallgatnak, mert hallgatniuk kell. Gazdáik nem adtak még engedélyt nekik arra, hogy igazat beszéljenek. Ezért lettek némák, vazallusi esküjük is erre kötelezi őket.

Címke , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Hozzászólásodat, véleményedet szeretettel várjuk!