Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack- Magyar gyümölcsöt magyarnak asztalára!

A globalizmus eredményeként hatalmas mennyiségekben, ismeretlen körülmények közül hozzánk érkező déli gyümölcsök – mint a banán, narancs, mandarin, ananász, kivi – egyre jobban háttérbe szorítják a hazai tájakon megtermő gyümölcsfajtákat. Érdemes meggondolni, hogy az itt honos gyümölcsösök művelése-gondozása is szoros kapcsolatot jelent őseinkkel, az ilyen téren szerzett tapasztalataik életben tartása nemcsak a jövőnket biztosító jól felfogott érdekünk, hanem része a hagyományőrzésnek is.

Kutatások bizonyítják, hogy a Kárpát-medence területén – a szkíta-magyarság legősibb központjában – nyolcezer évvel ezelőtt az eper, málna, alma és szilva része volt az itt élők étrendjének. Szerencsére egyre nagyobb körben köztudott, hogy a lovas-íjász népek is termesztettek növényeket a földjeiken. Ha életteret váltottak, az új adottságok között is igyekeztek megteremteni életük addig elért vívmányait, így terjesztették el a belső-ázsiai hunok az almát és a szőlőt Kínában és Indiában. A növényekkel együtt a feldolgozási módjukat is átvette tőlük a többi nép, így honosodott meg sokfelé a szőlészettel párban a borászat is. Az afganisztáni Hunza-völgy fehér-hun eredetű népének legkedveltebb gyümölcsei a cseresznye, a szőlő és a barack. Ez utóbbi annyira jelentőssé vált a szemükben, hogy az emberek gazdagságát a barackfáik számában mérik. XX. századi tudósok a hunzai emberek rendkívüli egészségét a naponta elfogyasztott barackmennyiségnek tulajdonították. Télre szárított formában teszik el, de náluk még a magjának is értéke van, ezért gondosan összegyűjtik, a beléből pedig olajt préselnek, vagy egyszerűen csak megeszik. Látni kell, hogy itt egy komoly egészségmegőrző életmód valamint növénytermesztési tudás öröklődik nemzedékről nemzedékre. Az afganisztáni hun-utódok által termesztett gyümölcsök még az alma, körte, eper, mandula és dió.

A régi magyarság kedvelt gyümölcsei kiolvashatóak az ősi világlátásban gyökerező több ezer éves népmeséinkből, mint a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack és társai. Nálunk a Világfán is aranyalmák nőnek. A népmesék arra nézve is fogódzót nyújtanak, hogy őseink nem a vadonban kóborolva gyűjtögettek, hanem telepített, gondozott gyümölcsöseik voltak, mert a fák sok esetben tündérek, királyok kertjében állnak. A népi emlékezet, a szájhagyomány alapján szintén az a szkíta-hun-magyar népesség lép elénk, amelyik gyümölcsöskerteket tartott fenn, és amelyet a nyugati történettudomány teljesen hazug módon kiáltott ki műveletlen barbárnak.

El kell tehát szakadni az idegen országokból idehozott, ellenőrizhetetlen vegyszerezéssel termesztett gyümölcsöktől, és helyette újra a hazai termelők áruját kell választani. Nemzeti önazonosságunk visszaszerzésére ugyancsak alkalmas, hiszen egy magyar gyermek sokkal közelebb áll hun elődeihez almát eszegetve, mint amikor banánt töm magába. Igenis a hagyományőrzésnek a zenén, ünnepeken, ruházaton, kézművességen túl érvényesülnie kell a család asztalára kerülő gyümölcsök megválasztásában is. A szkíta-hun népekre jellemző termények azonosak a Kárpát-medence gyümölcsvilágával, így az őseinknek ilyen téren való megfelelés sem ütközhet akadályba.

Az írás címe szántszándékkal idézi a magyar névadás mozgalmának „Magyar gyermeknek magyar nevet adjatok!” jelmondatát, mert ahogyan egyre több újszülött kap régi magyar nevet, úgy kéne minél többünknek életvitelszerűen visszatérni a hagyományosnak mondható gyümölcseinkhez. Az őstermelők megélhetése is csak úgy menthető meg, ha az egyre tudatosabban gondolkodó, a nemzet megmaradásáért felelősséget érző réteg ezen a területen is elutasítja az erőltetett idegen divatot, és vásárláskor a ránk jellemző, helyben termesztett gyümölcsöket választja.

magyarno

Címke , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Hozzászólásodat, véleményedet szeretettel várjuk!