UKKÓ dala

Oly sötét lepte el a Pusztát, mit a Szem még nem látott.

Az állat is menedéket kért,

Odvas fákban, száraz gallyak alatt, a lombkoronában félt.

Csak az Ember mert ott állni,

A gémeskút tövében,

Érezte a Halál szagát a Puszta Szelében.

A kopók a Holdért kezdtek vonyítani,

Keserves sírással hívták Anyjukat.

A Hamis Törvény Őrei öltek,

Elpusztult Minden,

Ami nem az Anyag Elvét hitte.

Maroknyi maradt, az értette csak az Ősi nyelvet,

Így az Ember imádkozni kezdett.

Nézte Őt a Házból az Asszony,

mintha csak a Világra tekintene,

mindig Bölcsen, ahogy az Egy Teremtette.

Föltekintett az Ember az Égre,

UKKÓt hívta, uralkodjon végre.

Nem mozdult a Sötét.

Talán a Nép elfelejtette az Igét?

Az Asszony arcán könnycsepp gördült,

Régi fájdalom volt ez,

Égi,

Évezredek átka,

UKKÓ sírt a fekete Éjben Gyermekeit látva.

Hát mégse pusztult el a Rege,

Mi a Magot a Kezdettől vezette?

A Hold ezüst Fénnyel törte át a Felleget,

Az Őr Hazug Szíve remegett.

A Hamis eltűnt, futott, menekült, hajtani se kellett,

Nem tűrte őt, nem bírta a Szeretet.

Táltos, Ember, Asszony, Mágus beszélte a Föld szavát,

Jó Helyére állt a Rend, ami megillette az Anyát.

Aludni tért az Élő, hogy a Harcát kipihenje,

Álma Békés volt, Égig érő.

Egy pillanatra megállt az Idő –

GÖNÜZ tért vissza Útjáról.

Sugarait szétszórta a Tájon,

A Föld magába szívta Melegét,

Így köszöntötte a Nap a Szerelmét.

UKKÓ és GÖNÜZ csókját csak az Idő látta,

De tudta Minden, mi az Egyet várta.

Szerelmük magja az Embernek, s Asszonynak,

Az Éginek a Földi-Mása, Látó-Mása,

A Szív szavának áramlása.

Seruzád  verse

Címke .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Hozzászólásodat, véleményedet szeretettel várjuk!